Hírek

Egyéb hírek - 2018. december 5, szerda

Díjeső a Magyar Ortopéd Társaság és a Magyar Traumatológus Társaság közös kongresszusán

Győrben tartotta legutóbbi, évi közös kongresszusát a Magyar Ortopéd Társaság és a Magyar Traumatológus Társaság. Karunk Ortopédiai Klinikájának munkatársai 12 előadással képviselték az egyetemet, és a megnyerhető díjak közül – egy kivétellel – az összeset elhozták. Az idei pályázatokról, a fiatal munkatársak aktivitásának mozgatórugóiról, valamint az eredményességhez vezető útról is beszélgettünk a klinika igazgatójával, dr. Than Péter professzorral, a Magyar Ortopéd Társaság megválasztott elnökével, valamint a sokszorosan díjazott rezidens orvossal, dr. Schlégl Ádámmal.

 

Schweier Rita írása

 

-Igazgató Úr, mennyire tekinthetjük rangos eseménynek a Magyar Ortopéd Társaság és a Magyar Traumatológus Társaság közös kongresszusát?

-A magyar ortopédiának és traumatológiának ez a legfontosabb hazai eseménye, ami már több mint hatvan éves múltra tekint vissza. Közel ezer résztvevővel zajlott most is, akik között nemcsak orvosok, hanem a különböző cégek képviselői is jelen voltak. Egy jó hazai fórumnak számít, ahol sok érdekes előadást lehet hallani, emellett mód van a szakmai kapcsolatok építése mellett a baráti szálak erősítésére is.

-Mennyire összetartó az ortopédusok közössége?

-Kifejezetten összetartó ez a csapat, azért is, mert egy kis társaság a miénk - megközelítően 500-600 aktív taggal -, és viszonylag jól ismerjük egymást. Sokrétűek a kapcsolatok a különböző kórházak, klinikák és az abban dolgozók között, ami érződik a rendezvényeken is, hisz minden találkozónkon baráti a hangulat, még az idősebbek és a fiatalabbak között is.

-Hogyan történik a beadott pályázatok és az előadások bírálata a kongresszusokon?

-A pályázatokat független értékelőknek adjuk ki, többnyire vezető beosztású, tapasztalt, ortopéd sebészeknek, akiknek nincs kapcsolatuk azzal, aki a dolgozatot írta. Az előadásokat pedig szekciókban bíráljuk el, minden szekciónak van két tagú elnöksége, ugyancsak tapasztalt professzorokból, főorvosokból, docensekből. Mellettük van még két, a szekció levezetésétől független egyetemi tanár, akik ugyancsak meghallgatják az előadásokat, és véleményt mondanak róluk.

-Az Ortopéd Társaság fiatal kollégái számára - immár hagyományosan - kétféle lehetőség létezik tudásuk bemutatására: a Zinner Nándor pályázat, valamint az előadás. Milyen mérvű megmérettetéseket jelentenek ezek?

-A Zinner-pályadíj egy írott mű, ami komplex, részletesen összeállított, 40-50 oldalas, komoly munka. Az előadás könnyedebb műfaj, tetszőlegesen választható témával. Vannak köztük esetismertetések, műtéti technikákat bemutatók, klinikai eredményeket feldolgozók, alapkutatásokról szólók. Az utóbbi időben egyre több az innovációs előadás is, ami a modern technikák alkalmazását választja témájául: a 3D nyomtatást, a műtéti tervezést vagy a számítástechnika jelenlétét az ortopédiában. Szerencsére a fiatal orvosok kategóriájában - ami a 35 év alattiakat jelenti - minden kongresszuson van 30-40 előadás.

-Milyen szempontok alapján értékelik az előadásokat?

-Komplex a szempontrendszer, amiben az egyik legfontosabb az előadókészség, azaz hogyan prezentál, miként válaszol a hozzá feltett kérdésekre. Figyeljük a téma dokumentációját, az ábraanyagot, amit használ. Lényeges a téma jellege, az önállóság, az elmélyültség, és nem mellékes az időkorlát betartása sem. Ebbe azért némi kompenzáció is belefér, mert egy kisebb osztályról érkező kolléga nem biztos, hogy olyan elmélyült, magas röptű anyagot tud összeállítani, mint az, aki egy komoly kutatóhelyről érkezik. De ha jó az előadói készsége, vagy például ha saját műtéti praxisát mutatja be, akkor az értékelendő. Idén is volt ilyen fiatal kolléga, aki díjat kapott.

-Vannak TOP-témák, amik évről évre előkerülnek az előadások során?

-Ezek az előadások többnyire a klinikai-kórházi beteganyaghoz kötött témákból készülnek, prezentálva az adott intézményben, egyben az egész országban zajló tevékenységeket. Gyakoriak a protetikai, az artroszkópos sebészeti bemutatók, a lábsebészet is kurrens téma, és ezek mellett egyre több előadás függ össze az alapkutatásokkal, valamint az innovatív technikákkal is. Utóbbiak a kutatóhelyekről, illetve a komolyabb háttérrel rendelkező intézményekből származnak. A fiatalok fogékonyak az új, modern technikákra, és az ezeket bemutató anyagok mindig érdekesek.

-A Zinner-pályamunkák milyen témákat ölelnek fel?

-Ezek is nagyon változatosak. Egy-egy ilyen pályamunka általában egy nagy, klinikai betegvizsgálat eredményeit összegzi, sokszor több száz beteg adataira alapozva. Az alapkutatások ugyancsak többek által feldolgozottak, ahogyan az innovatív megoldások is gyakran szerepelnek ezekben a dolgozatokban. Itt a tudományos jelleg a lényeg, kötődve gyakran a PhD-hallgatók felkészüléséhez. Aki egy ilyen pályamunkát összeállít, az már nagy lépést tett a PhD-értekezés felé, és a kettő között gyakran van is párhuzamosság.

-Említette, hogy nagyon büszke a kollégáira, akik ezekre a bemutatókra hajlandóak nem kevés időt és energiát szánni.

-Valóban, nagyon örülök annak, hogy többen is vannak, aki elmélyülnek ezekben a kérdésekben. Már csak azért is, mert a napi munkával mindenki leterhelt, és valljuk be, azért általánosságban az ifjúságot nem könnyű aktivitásra buzdítani. Nekünk szerencsénk van a klinikán, az elmúlt hat-hét évben nem küzdöttünk azért, hogy sikerüljön tehetséges és szorgalmas kollégákat fölvennünk akár PhD-hallgatóként, akár rezidensként. Nem tudom, hogy ez pontosan minek köszönhető. Talán annak, hogy a klinika érdekes, és látják, hogy lehet nálunk ilyesmivel is foglalkozni. Ha egy harmad-, negyed-, vagy ötödéves hallgató már kötődik egy témához, egy témavezetőhöz, akkor szinte biztosra vehető, hogy a klinikához is, és a tapasztalatok alapján ez a későbbiekben is folytatódik. Azt is tudni kell, hogy volt olyan időszak a klinikánkon, és az egész magyar egészségügyi rendszerben, amikor itt ültünk, és a rezidensi felvételin vártuk, hogy bejöjjön valaki az ajtón, ám senki sem jött. Ez nyolc-tíz évvel ezelőtt volt igazán jellemző, amikor általánosságban egyik klinikán sem akartak dolgozni a fiatalok, akkoriban tömegével mentek ki külföldre. Jelenleg az a dolgunk nekünk, idősebbeknek, hogy a fiatalokat ellássuk ötletekkel, feladatokkal, és a klinika próbáljon biztosítani olyan kutatási hátteret, olyan hazai és külföldi alapkutatási együttműködéseket, amelyek segítenek az előrelépésben.

-A hazai együttműködésekről már esett szó, a külföldi intézményekkel hogyan sikerül ez?

-Klinikánknak hosszú évtizedek óta vannak együttműködő partnerei Európában, Amerikában és Japánban, ahova sokan kimehettek hosszabb vagy rövidebb tanulmányutakra. Az utóbbi években ez a folyamat lelassult, visszaesett, aminek oka lehet az is, hogy manapság már nem annyira attraktív a kiutazás lehetősége, mint volt húsz évvel ezelőtt. Olyan helyekkel is vannak kapcsolataink, amelyek a kutatásban való elmélyülést segítik. Szerencsére az egyetemen és a karon is megvannak azok a magas színvonalú kutatóhelyek, amikkel együtt lehet működni, és amik örülnek is annak, hogy a klinikum részéről történik problémafelvetés. Mi, klinikusok folyamatosan keresünk olyan módszereket, módszertani megközelítéseket a saját kutatásaink támogatására, amelyek nemzetközi szinten is elfogadhatóak. A GINOP-pályázatok kapcsán több olyan kutatási potenciál jön létre - nemcsak a klinikánkon, hanem más helyeken is -, amely nemzetközi kaliberű lehet. Ehhez nem feltétlenül kell ma már külföldre utazni, mert a lehetőségek itthon is adottak.

-Schlégl Ádámot tekinthetjük az Ön fiatalkori énjének?

-Csak részben, Ádám más utat jár be. Annak idején a klinikumban, a napi életben fiatal orvosként is jobban benne kellett lenni. Mi a szakvizsga előtti időszakunkat szinte teljes egészében a klinikán töltöttük. Ez volt az az időszak, amikor be kellett épülnünk a csapatba, megtalálni benne a helyünket, és ehhez szükség volt arra, hogy a kutatási és tudományos oldal mellett a betegellátásban is jelen legyünk. Ma már más a rezidens képzés, kissé kaotikusabb, mint annak idején, ugyanis nem mindig sikerül a fiataloknak a saját intézményükben mélyen orientálódni.

Ádám mindenképp szorgalmasabb nálam, bár azért én is igyekeztem annak idején olvasni, publikálni, pályamunkákat írni. Az ő igyekezete abból a szempontból is fontos, hogy pozitív példával járjon elöl, én pedig bízom abban, hogy lesznek követői. Ádám klinikatörténeti tettet hajtott végre azzal, hogy ő volt az első, akinek sikerült PhD-hallgatóként megvédeni a PhD-ját. Korábban is többen próbálkoztak ezzel, de nekik nem sikerült. Oka ennek, hogy egy klinikán nagyon nehéz három év alatt addig eljutni, hogy meglegyenek a publikációk, és összeálljon az egész. Ádámra ilyen szempontból is büszke vagyok.

 

 

-Ádám, hány éve is vesz részt a különböző pályázatokon?

-2010 óta. Negyedéves orvostanhallgatóként kapcsolódtam be a klinika EOS kutatócsoportjának a munkájába, és azóta is teljes támogatást kapok ebben. A végzésem óta úgy érzem, hogy a klinika és professzor úr is elvárja tőlem, hogy minden évben álljak ki a kongresszus elé, és mutassam meg, hol tartok. Három Zinner-pályamunkát adtam be, az első kettő szorosan kötődött a PhD-dolgozatomhoz. Ez valóban nagyon jó felkészülési lehetőség volt arra, hogy rendszerezzem a szakirodalmat, az eredményeimet, és összevessem a nemzetközi szinten tapasztalhatóakkal. A téma az alsó végtag csontos anatómiájának a változása volt gyermekkorban, amit egy nagyon különleges módszerrel, egy háromdimenziós vizsgálattal mértünk. A harmadik pályamunka pedig arról szólt, hogy az ember kronológiai korától – azaz ahány éves - mennyiben tér el a biológiai kora. Hat különböző módszerrel mértük a gyerekek csontkorát, ez alapján megállapítottunk egy átlagos biológiai kort, majd ezzel összevetettük az alsó végtag fejlődését. Azt találtuk, hogy sokkal szebben illeszkednek a tapasztaltak ehhez, mint a naptári korhoz.

-Miért éppen ez a téma ragadta meg?

-Ennek több oka is van. Egyrészt nagyszerű lehetőség, hogy rendelkezünk egy EOS-készülékkel, egy világszínvonalú eszközzel már lehet világszínvonalú kutatásokat indítani. A másik oka, hogy professzor úr az alsó végtaggal foglalkozott a degeneratív betegségek kapcsán úgy gyermekkorban, mint idősebb korban, ezáltal ő is terelgetett a téma felé. Harmadrészt nagyon érdekesnek találtam ezt a területet azért is, mert ma még sok fekete folttal rendelkezik, bőven van tehát lehetőség arra, hogy újdonságokra leljünk, hiszen gyerekekkel nem egyszerű foglalkozni, ráadásul ezek a módszerek valamennyi sugárterheléssel is járnak.

-Pályamunkájával meg is nyerte az első díjat.

-Ez egy együttműködésben született pályamunka, szép példája annak a több generációt és lépcsőt magában foglaló rendszernek, ami a klinikán nagyon jól működik. A téma mozgatórugója egy TDK-hallgató volt, Kerekes Kamilla, aki nagyon sokat dolgozott rajta. Segítettem neki abban, hogy megtanulja a módszert, ellenőriztem a munkáját, és irányítóként professzor úr is mellette, mellettünk állt. Kamillának született ebből egy dékáni pályamunkája, ami ugyancsak első díjat nyert, és nemzetközi publikáció is lett belőle. Létrejöttében nagy szerepet játszott továbbá a Radiológiai és az Ortopédiai Klinika együttműködése, valamint a klinika felső vezetésének a támogatása is, ami által megszületett az ötlet, valamint megvalósításához a megfelelő módszertan is.

 

 

-Úgy látom, Professzor Úr, hogy Önnek nagy a motivációs ereje.

-Kezdettől fogva azt gondoltam, hogy butaság lenne nem prezentálnia az eredményeit annak, aki  sokat dolgozik, ír, kutat. Ugyan nem mindenki jó előadó, de egy egyetemen ezt is gyakorolni kell, hisz a feladatunk a tudás továbbadása, ami lehet gyakorlat, szeminárium vagy előadás. Ezeket mind fel kell építeni, tapasztalatokat kell szerezni belőlük, és már húsz évvel ezelőtt is arra buzdítottam a TDK-hallgatóimat, hogy tartsanak előadásokat a legkülönfélébb fórumokon. Ádámot és a fiatal kollégáimat ma is inspirálom erre. Egy-egy ilyen megjelenéssel – netán díjazással – önmaguk mellett képviselik a klinikát és az egyetemet is. Valljuk be, azért az nem rossz érzés, ha az ember egy kongresszuson az absztrakt füzetben azt látja, hogy a klinikájáról nyolc vagy kilenc előadás is elhangzik. Ez reprezentálja a súlyunkat, a komolyságunkat, tevékenységünket a szakmán belül, és az ország előtt is. Mára a fiatalok körében természetessé vált, hogy kutatásaikat, tudásukat prezentálják is. Klinikánk nyolc-tíz előadással mindig előáll az éves kongresszuson. 

Idén három díjazott előadás volt, amiből kettőt mi hoztunk el: Márkus István nyerte a második díjat, Ádám az első díjat. Nagyon büszke vagyok, bár azért az nem feltétlenül jó érzés, ha három díjból kettőt ugyanazon klinika kap, mert akár furcsa üzenete is lehet, de beszéltem a klinikaigazgató kollégákkal, és ők egyértelműen azt állították, hogy a mieink voltak a legjobbak. Más alkalmakkor azért az elismerések eloszlanak, mert a többi intézményből is érkeznek jó előadások.

 

 

-Ádám Zinner-pályamunkájáról már ejtettünk szót, az előadása miről szólt?

-Az előadásomban azt fejtegettem, hogy milyen csontos-anatómiai változások mennek végbe azoknál a gerincferdüléses betegeknél, akiknél megbillen a felső test, ezáltal megbomlik az egyensúly, és különböző terhelést kapnak az alsó végtagok. Az egyetem 3D Központjának a megnyitása sokat lendített a téma vizsgálatában, hisz lehetővé vált a 3D-nyomtatás, a szkennelés, a leképezés. Ezt a technikát folyamatosan teszteljük, finomítjuk. Nagyon élvezem ezt a munkát, a mi generációnk különös érdeklődéssel fordul ezekhez az innovációkhoz.

 

 

-Professzor Úr irigylésre méltónak nevezte korunk fiatal kutatóinak a lehetőségeit.

-Valóban, hisz a manapság létező pályázatok nagy támogatást és új perspektívát is jelentenek, és konglomerátumot képeznek egymással. Ilyen a mozgásanalízis és a biomechanika - ami dr. Dóczi Tamás professzor neve alatt fut -, a 3D Nyomtatási Központ, ami több támogatást is nyert, vagy a mi pályázatunk, ami az EOS-készülékkel kapcsolatos, ezek mind kapcsolódnak egymáshoz. Egy fiatal kutató ugyanazon probléma felvetése kapcsán több olyan módszerhez is tud nyúlni, amely ugyanazt a kérdést tudja segíteni. Ezek ráadásul nemzetközi szinten is jegyzett, elfogadott módszerek. Ádám azért kerül nagyon előnyös pozícióba a klinikán, és a karon belül is, mert több technikát, és ezeknek az együttműködési lehetőségeit is átlátja, emellett hosszú távra van koncepciója, ami a nyugati színvonalú gondolkodást tükrözi, kutatócsoportok közös munkálkodásával. Számomra, vezetőként ez azért is jó, mert az egyéni elfoglaltságaim mellett tudok támaszkodni rá, ha egy fiatal kollégának, vagy egy TDK-ra készülő orvostanhallgatónak kell segíteni.

-A Dollinger-emlékérmet Ön vehette át a kongresszuson. Mekkora elismerést jelent ez?

-Dollinger Gyula sebészprofesszor volt Budapesten, a magyar ortopédia egyik megalapítója, ősatyja. Az 1800-as évek második felében rengeteg, ma is használatos eljárást írt le, honosított meg, és nagyon széles körűen publikált is a mozgásszervi betegségekkel kapcsolatban, holott általános sebészorvos volt. Nem véletlen tehát, hogy róla nevezték el a díjat. Ez a Magyar Ortopéd Társaság legmagasabb rangú elismerése, amit évente egy személy kap meg szakmai, szakmapolitikai tevékenységéért, az ortopéd közéletben tanúsított szerepvállalásáért. Egy nagyon régi, tradicionális díjról van szó, ami már legalább harminc éves. A díjazottak megalakították a Dollinger Klubot is, és évente egy alkalommal találkoznak egymással. Fontos tudni, hogy az elismerést nemcsak az ortopédusok, hanem a traumatológusok, a reumatológusok, és a rehabilitációs orvosok is megkaphatják. Ünnepélyes átadása mindig a kongresszuson történik, ahol a díjazott egy emlékelőadást is tart.

Kapcsolódó képek

O'Sullivan Ian előadása

Szuper Kinga előadása

Than Péter előadása

Szekció

Than Péter Dollinger emlékérme

Schlégl Ádám előadása

Hírarchívum